Nem pérnek való vidék  -  PV tv 2011, ápr 8 Pén

Miért is lenne péres horgászvíz a bihari hegyek alatt surranó „folyócska”? Csak egy eszement legyezőhorgász képzeletében. Talán, a Keleti főcsatorna leeresztő zsilipéből, rohanó tiszta víz miatt gondolhatná a műléggyel vadászó, hogy felrak egy apró CDC-t, rábízza a sodrásra és szem guvadva követi tekintetével, amíg lejjebb, egy törésnél el nem nyeli egy pici vízgyűrű…

Mikor a domolykók, és az őnök a mélyben pihennek, akkor így legyezek. Forróságban, a partszéli élet nem áll meg. Óriás sneci cikázik a fénylő légy-aprósághoz, de az igazat megvallva ritkán horgászom rá. Kora tavasszal teszem első látogatásom, mikor a Berettyó és a Körösök áradnak. A Kálló szintjét nyári magas vízállásra emelik, az áradásból pedig nem győznek feliszkolni a süllők, harcsák, balinok, paducok, keszegek és persze a domik. A vándorlás egyik napról a másikra történik, a halak egy hét leforgása alatt nyári szállást foglalnak, majd a migrációt követő csillapíthatatlan éhségükben, ramazurit csapnak. Mind a tíz kilométeren hangos a csatorna. Kilós fejesdomolykók vágódnak ki a vízből, utána csapva a menekülő csapó sügereknek és egyéb apró népeknek. Pár hétig szünet nélkül tart a zsongás. Mikor a domolykók pihennek, a balinoké a terep, de még a süllők is aktívak egész nap.

Nehéz pálya

Nehéz hal

Tavasszal; sztrímer

Első horgászatkor, lélekemelve fűzöm át legyes zsinórom, erős nádbotom kígyógyűrűin… Mindig eszembe jut a csodás film jelenete, mikor Brad Pitt, vigasztalja már rég nem horgászó bátyját; semmi baj kicsit berozsdásodtál.
Pár „rozsdás” lendítés után a túlparti sodorba repül a márciusi barnalegyem. Engedek, had vigye a bokor alá, és még azon is túl, még az alátétzsinórból is utána fejtek. Majd 40 méterre a csali, a zsinór megfeszül és elkezdi víz alatti játékát a sztrimer. Oldalazva billeg, belehúzok a zsinórba, mire „úgy tesz”, mintha sodrásnak iramodó kishal lenne. Kis ideig egy helyben van, de pár másodperc után, gyorsuló ütemben „kiúszik” a folyócska közepére, (ilyenkor a sodrás kap a legyes zsinórba). Ismét belehúzok, kiegyenesedik a vízen fekvő madzag és a parti bokorból, aggódva figyelő fejes domolykó is megnyugszik, hogy a „márciusi barna halacska” pont egy csapásnyira küszködik az árral. A domi nekiveselkedik, kicsit elengedi magát a parttól, kifeszített úszókkal pont a préda alá sodortatja magát. Kilő, de hiába. Szemvillanás alatt kitér előle a műlégy. Én a parton káromkodom. A feszülő zsinór, miért pont akkor rántja felszínre a műlegyet?!

Letérdeltetett

A víz alatti villámlás után már nem látom a ragadozót, apró cincálásokkal bevontatok. Nem koncentrálok, az előbbi incidenset éli újra képzeletem. A műlégy már csak a felszínen korcsolyázik, szabályos „s” betűket ír le mikor megmozdul alatta valami. A bot megindul a kezemből, de még időben visszahúzok, biztosan akad a horog. Vadul „fut” lefelé a domolykó, egyenletesen, vízközt húz. Ideje lejjebb kísérnem a parton. Idétlenül ugrálok a kövezésen, sikerül méterről, méterre feltekerem a pórázt’. Egy vonalba érek a hallal, ő a folyócska közepén én a parton. Oldalazik a túlpart felé, nem tehetek mást, egy erős csuklómozdulattal fordítok rajta, így felém veszi az irányt. Felfekszik, emelek rajta egy picit, hogy megragadjam, de nagyot csap. Nem tehetek mást, térdre ereszkedem, a víz fölé hasalok, és benyújtózom a domolykóért. Biztosan fognom meg, közben sikerül az ruhám megszaggatni és besározni. Normálisan, horgászathoz kellett volna öltöznöm… Sebaj, örömöm feledtet mindent. Szép domolykót ejtettem el a virágos tavaszi pusztában.

Közvetlenül partban a nimfa

Kell a hosszúszárú merítő

Kézfogó

Sanya versenyben

Nyár és szárazlégy

A nyár derekán, a bakonszegi zsiliptől jóval lentebb horgászok. A víz nem rohan annyira, ugyanolyan tiszta, bár a másfeles, kétméteres aljat nem látni. A sóvárgó műlegyező horgásznak szelíd mészkőpataknak mutatja magát. Persze, pisztrángfélék nem viselik el a 26 fokos vizet, hiába teljesül megannyi feltétel, a sárréti tocsogós pusztaság nem pérnek való vidék. A jobb parton cserkelek, hol két fűz közt tudom vízre pottyantani, vagy épp nádtorzsás rézsün keresztüldobom a jókora bogárutánzatomat. Toccsan, billeg kicsit, és mielőtt megindulna hangos cuppanással tűnik el. Buborék marad utána. A domi őrült vágtával menekül a hullámzó növényszőnyegbe. Masszív cájg kell, legalább tizennyolcas rövid előke és erős, ötös-hatos bot. Sanya barátom, nem lusta, képes még a Kűlegyes kupán is, hosszúszárú merítővel baktatni a benőtt partban. Ő szintetikus anyagból épített polybogár csalival nyerte a versenyt, de megfelelnek a nagyszárnyú májusi kérész utánzatok is.
Balinozáshoz nagyméretű nedveslegyek és sztrimerek válnak be. A benőtt részeken épp olyan vehemenciával rabolnak, mint a zúgó alatt, vagy a Berettyó összefolyásnál. Különös technika nem szükséges, a lényeg, hogy pár dobásból meg tudjam vezetni a balin előtt a legyet. Ha nem vág rá azonnal, nem erőltetem, mert hamar észreveszi a turpisságot.

Sanya különleges stoneflyjai is eredményesek

Padmalyból és bokorból; nimfával

Víz alatti rovar és bábutánzatokkal is horgászom. Régebben még próbálkoztam a folyton villogó paducokat elkapni, de kevés sikerrel. Inkább a padmalyokban, és uszadékok alatt rejtező domolykók vesztenek a rézfejű nehéz nimfákon. A lenti szakaszokon, ahol benőtt a partszél, nehezebb jól vezetni a nimfát, mint a bakonszegi, híd feletti csatornásban. A meredek oldal alámosásai domolykó tanyákat rejtenek.
A „csatornásban”, a szikes part szélére dobom a nehéz bábot, csak úgy koppan a szikes földön…picit rántok rajta úgy, hogy a vízbe csússzon, a többit elvégzi az áramlás. Mielőtt a befelé venné az irányt, hevesen elkapja egy vájatban lapuló domi.

A híd alatt, bokorárnyékos, „welszi” folyócska kezdődik, ami a kegyetlen, Alföldbe fut. Végig autózható út követi. Lassan kormányzom, meg megállok, majd félrehúzódom. Visszacammogok a kifigyelt helyre, közelről még szürreálisabb, elevenebb, a közeg. Biztos nem az Avon felső folyásán cserkelek? Hát nem. Ekkora domolykó sehol máshol nem lapul a zöld hínárosban, de engem az uszadék lakói érdekelnek. Hanyag, gördített dobással, magam elé ejtem a „sanya-féle” rézfejes nimfát. Amíg lehet, követem útját a spiccel.

Sanya rézfejes nimfái

Pont az uszadékhoz ér, már alatta is van, kezd feszülni a zsinór, talán már emelkedik is a fantáziabáb. Enyhe húzást érzek, majd hirtelen rántást, a zsinór belazul. Nem gond, ez azt jelenti felém indult meg a hal, és pontosan kiúszik a gyékénytorlasz alól. Eddig szerencsém volt, de ami ezt követi sajnos kezd szokássá válni. A vízen, loccsanás, fröcskölés, a parton csetlés-botlás. A fejes megtép, vagy kiköpi hamar a csalit, csak a feldúlt, habos „hadszíntér” marad utána. Nem kesergek, inkább befészkelem magam a hűvösbe és falatozom. Jó, hogy nem sört hoztam, az ásványvíz épp ihatóan langyos.

Éjféltájt

Estére, változik a helyzet. Mikor a nap lebukik, hideggel, és hirtelen széllel együtt támad kapókedve a balinoknak és süllőknek. A gátőrház fénye és a hold elég ahhoz, hogy megfelelő helyről vezethessem a wooly buggert. Erős odavágásra számítok, remélem a holnapi ebéd, fogas lesz rizlinggel. Harcsától nem „tartok”, mert csak a hajnali órákban aktívak, és amúgy sem itt a felső zúgóban tanyáznak. Koppanások, a boton, de semmi. Megint, koppant, de késem a bevágással. Újra ugyanoda dobok, megint koppan, cincálom tovább a sztrimert. Mintha éreznék valami „rendelleneset” a buger mozgásában. Rántok egy picit a boton, bizony hal van a zsinórvégen. Egy sügér. Kisebb marabu tollas sügerező-légyre cserélek, hátha kap társakat a sügerem…

Hideg éjszaka lesz

Helyi arc, helyi süllővel, saját műléggyel

Katka a helyi arc, mindent tud a Kállóról

Lassan telik az éjszaka, azért éjfélre jó néhány csíkos halacska gyűlik össze a kantáron, megtréfál egy erősebb domi is, egyébként semmi. Hajnal kettőkor már a konyhát piszkítom…

Péres emlékekkel nem gazdagodtam, mégis, álmos pikkelyezés közben egy tarka képpé sűrűsödnek, Kállós élményeim, ami legalább annyira különleges, mint a kakukkfüves szószban párolt sügérfilék…

Írta: Erdélyi Balázs
Képek: mulegyezes.blogspot.com, Kathi László és a szerző