.

.
kezdőlap




Fapados géppel landoltunk Kerry Airporton, az Ír sziget délnyugati csücskében.Az airportról irány Killarney. Killarney, a Lough Leane tó mellet fekszik, óvárosában, rengeteg pubbal, és ajándék boltokkal. Hamarosan, Balázs barátommal, a belvárosi horgászboltban csekkoltuk a helyi lazacozó-légy állományt, megvettük a heti lazacfogási engedélyt, kikérdeztük a tulajt, és egy-két betérő horgászt. Délután már a Laune partján álltunk. A Laune nem hosszú folyó, az említett tavat köti össze a közeli óceánnal.
A barátságos tavaszi idő, zord novemberre váltott, de még így is akadt pár horgász, kik kétkezes (legyező) botjukat az autójukban hagyva, inkább csukás kanalakkal verték a vizet.
Maga a folyó nem változatos. Széles, enyhe kanyarokat leíró, apró kavicsos, savanyú tőzegvíz, sűrű vízinövény szőnyegekkel, átlag mélysége egy-másfél méter. Néhol sietősre veszi, máshol, poolokat (medencéket) alkot. Ezekben a poolokban pihennek meg az atlanti lazacok és tengeri pisztrángok, amelyek a tóba, és onnan is tovább, a tavat tápláló patakok forrásaihoz vonulnak ívni. Jelentős horgászati hagyománnyal bírnak az Írek, amit az is bizonyít, hogy a lazacos folyókon, minden egyes poolnak neve van.
A parthoz legközelebbi, bed & breakfast (ágy és reggeli) szálláson béreltünk egy szobát. Házigazdával a kandalló előtt -porcelán teás készletből- kínált, tejes teát fogyasztva
alkudtunk meg, az árban.
Este egy whiskey, na még egy az örömre, és aludtunk hajnal nyolcig. A “zöld szigeten” délelőtt tízkor kezdődik az élet. A dzsemes pirítósok után, neki gyürkőztünk a súlyos reggelinek; fél kiló sült hurka, kolbász, bacon, és tükörtojás, babbal.
Napijegyet még venni kellett, míg a horgászbolt kinyitott, bevásároltunk: (ír) viszki-dzsemmet, citrom lekvárt, mézes mustárt és menta szószt a bárány pecsenyékhez. A legjobb vásárt a maláta viszkivel csináltuk, hisz kortyonként ez tartotta bennünk a lelket a következő esős napokban.
Mire a Laune partjára értünk, már állt az égi bál, ami egyáltalán nem szegte kedvünk.
Este tízig nem pihentek kezünkben a kétkezes lazacozók. Nem is gondolná az ember, de baromi kemény munka egész nap az öt méteres bottal lengetni. Megállás nélkül kidobni a lazaclegyet, bevontatni, majd újra ugyan ezt tenni a kapásig. Kapásig, amiből öt se jutott egész napra. Két kis sebes pisztráng és egy arasznyi tengeri pisztráng az első napi mérleg. Pedig a vízállás, az idő, és minden más körülmény, kedvező volt, legalábbis a helyiek szerint. Az ígéretes poolokban százszor is elvezettük legyeinket, lazacnak nyoma sem volt. Az első mentális megrogyást, Balázs védte ki. Vallomása szerint, “salmon leep” tanúja volt, méghozzá egy öt kilós példányt látott. A salmon leep magyarul annyit tesz: lazacugrás. Ilyenkor a lazac kiugrik, pontosabban előre ugrik a víz színe felett, úgy jut tovább valami akadályon, de az is lehet, hogy a tengerből hozott férgek miatt teszi. Megbabonázó látvány…kár, hogy “az ugró lazacot nem lehet megfogni” – ez a skót bölcsesség, többször is bebizonyosodott a későbbiek tekintetében -. Fáradtan tértünk szállásunkra, bízva a holnapi sikerben.
Másnap a Flesk folyó, felső folyása volt terítéken. A tippet egy nagyon kedves öreg sporitól kaptuk, még tegnap este a Laune partján. Reggel kilenckor, festői szépségű, vad völgyben váltak ketté útjaink. Balázs folyásnak felfelé, én lefelé vettem az irányt.
Gyönyörű környezetben, javuló időben, kezdtem neki a pecának. A folyó színe kólára emlékeztet, a helyiek szerint ír viszkire, az elbírálás végett készítettem róla pár képet.
Érdekes, hogy a folyamatos esőzések ellenére is tiszták maradnak a környék folyói, csak a színük sötétül és a vízszínt nõ. Magyarázat, hogy a tőzeges talaj szűri a lehulló csapadékot, egy ideg tárolja, megszínezi, és csak ezután kerül víz a patakokba.



Kis séta után ígéretes szakaszhoz értem, ahol zúgó, zúgók hátán és kisebb vízesések váltották egymást, több száz méteren keresztül. A zuhatagos elején pedig egy elterülő medence. Mielőtt nekivágnak a lazacok a vízeséseknek itt mindenképp megállnak pihenni. A helyiek csodalegyével, a hármas horogra kötött, piros rák utánzattal kezdtem, majd következtek a klasszikusok: hairy mary, silver doctor, green highlander stb…Az ezredik dobásnál, kapás!
Az oldalkövek felé veszi az irányt, erősen húz, és hirtelen semmi…leakadt. “Biztos csak egy pisztráng volt” – nyugtatom magam. Újabb lendületet adó eset; egy kis sebes pisztráng a legyemen. Még dobáltam keveset, majd egy nagy kőre telepedtem és bevártam társamat. Õ még pisztrángot se fogott.



Késő délután, lógó orral ültünk a bérautóba és egy lejjebb lévő szakaszhoz mentünk. Ideális pályának tűnt a Flask folyó tavi (Lough Leane) torkolata. Itt megszelídült, egyenletes sodrású folyó, magas fákkal övezett, szakadt partoldalakkal. Balázsnál előkerült a pergetőbot, és hatalmas kanalakkal fésült át egy terebélyes poolt. Az én kezemből ki sem lehetett volna könyörögni a kétkezest, pedig semmi okom nem volt rá. Ez a nap is eredménytelenül zárult.
Új nap, új módszer, új remények. Így kezdtünk neki a szállásunk szomszédságában, a maszek csónak kölcsönzősnél. Rendezetten sorakoztak a csónakok, a tóparton elkerített kis területen, az egyikre rá tettük a kezünket. A tulaj “az én mindent tudok erről a vízről, te -idegen- pedig csinálhatsz, amit akarsz, akkor sem fogsz halat” mentalitással kezelt minket. Bódéja deszka falán ‘dióverő botok sorakoztak katonás rendben, tárlóorsóikon 300 méternyi fonott dakron zsinórral. Balázs addig faggatta, míg el nem árulta módszerét. Õ, csak vontat a tavon, a csónaktól 30-40 méternyire, nehéz, úgynevezett toby típusú, hologramos villantót használ, néha rapalázik. Drága pénzért vett tőle Balázs, pár tobyt ami “pont a legideálisabb a mai napra”.


Reggel kilenckor már felfelé pöfékeltünk a tavon egészen a Flask torkolatához. Balázs kétoldalt rakta pergető botjait, és a tobykat mélyre, a csónak után eresztette. Makacsul csak a legyező botomat markoltam és tűrtem a tavon keresztül söprő hideg szeleket. Tűrtem vagy két órán keresztül, majd a csónak padlójára kucorodtam szélárnyékos helyre.
Nem tudom mennyi idő telt el. Arra ébredtem, hogy milliónyi csónak között zötykölődünk, kerülgetjük egymást a tó északi szegletében. Kivétel nélkül mindenki vontatott. Volt, aki hat (!) bottal. Balázs is beállt közéjük és egy bizonyos területen oda-vissza masíroztatta a ladikot fel ‘s alá, úgy, mint a többiek.



Miközben forró, termoszos kávét szürcsölgettem, közeli lazac ugrás borzolta fel a horgászok idegeit. A mellettünk haladó csónakosok valószínűleg megszúrhatták vagy felidegesíthették a lazacot. “Forduljunk rá! Forduljunk rá!” – kiabálta Balázs, csak azt nem tudom kinek szólt, hisz ő a kormányos…Nem tudott időben ráfordulni, az utánunk jövő spori teketória nélkül megakasztotta, majd rövid, erőszakos fárasztás után csónakba emelte, a nagy atlantit.
Ez után már csak össze-vissza kóvályogtunk a tavon, néztük a pisztrángra legyezőket, lestük a tavi módszereket. Partszéli pisztrángból viszont jutott, néha  jelentkezett a kanalakra egy nagyobb példány. Csendesebb öblöknél megálltunk és csónakból dobáltam (legyezve). Este guinnessekkel vigasztaltuk magunkat egy füstös pubban…
Sikertelenségünk arra késztetett minket, hogy tegyünk egy kirándulást és nézzünk meg egy-két drágább, környékbeli vizet, ha már ilyen messzire jöttünk, csak kellene fogni valami lazacot. Így jutottunk el Caragh folyóig.
Gyönyörű víz. Erdei, hegyi környezetben siet a Caragh tóba majd tovább az óceánba. A folyó felső szakasza magántulajdonban van, horgászni csak akkor lehet, ha a tulajdonos luxus panziójában száll meg a horgász. Ez nem jött össze…

Bot nélkül csodáltuk egy darabig a Caraghot, majd tovább álltunk Watervillebe, ami egy nagyon kedves üdülő és fürdőzőhely az óceán parton. Persze itt is van egy óceánba futó folyócska, a torkolattól százméternyire a híres Buttler Pool, ahol a nagy nevettető, Chaplin is sokat horgászott.


A part egyik oldalán golf pálya, a másikon egy impozáns villa gondozott parkkal. Bementünk…A komornyik tájékoztatott, hogy van náluk kiadó szoba, de ha csak horgászni szándékozunk az is megoldható. Ki is fizettük volna a borsos árat (három órányi pecáért), ha a kedves ember el nem árulja, hogy az itteni lazacpopuláció, sajnos a végét járja, mert az orosz és dán halászok a Watervillbe tartó rajokat majdhogynem teljes egészében kifogták még a nyílt vizeken.
Egy kellemes sétát azért tehettünk a parkban, a folyó mellet horgászokkal találkoztunk. Nem kis meglepetésünkre a Caragh folyó közösségi szakaszát bérlő horgász club titkára volt az egyikük, aki meghívott egy horgászatra. Igaz, hogy lazac az ő szakaszukon nincs, de tengeri pisztrángra jó esélyünk van. Éltünk az alkalommal -pár kilométer vissza- és máris a folyó melletti mellékúton poroszkáltunk, kutatva a lehetőséget miként juthatnánk le a vízhez.
A vad környezetben, utak és ösvények hiányában, szúrós bokrokon át, nem akartunk lerobogni a meredek oldalon, de szerencsénkre ismét egy segítőre leltünk, az idős angol hölgy személyében, aki épp a “nyaralója” felé tartott. Autójával megállt mellettünk és felajánlotta, hogy a kertjén keresztül menjünk le a folyóhoz, csak a kapukat zárjuk le magunk mögött. A kúria kertjén áthaladva, meseszép vízhez érkeztünk.
Mindketten egykezes legyező botra váltottunk, a tengeri pisztrángok reményében. Óriási szikla-tömbök álltak ki a méteres, néhol másfeles vízből, gázlók, visszaforgók, és dús aljnövényzet fokozta a hangulatot. A vonuló tengeri pisztráng épp úgy nem eszik, mint a lazac, még az emésztő rendszerük is “felszívódik” ilyenkor.
Minden esetre, ha sikerül, tengeri pisztrángot vagy atlanti lazacot ejteni, keresztbe-kasul lehet értékelni, mert nem csak a méret a lényeg (!) -és ezzel, nem a pár dobás után fogott huszonöt centis lazacomat kívánom fényezni-, arról van szó, hogy a tengeri férgeket magán hordozó színezüst halnak van a legnagyobb trófea értéke. Külön kategória a gril-ek amik kisebbek (2-3 kiló) és először vonulnak. A kelt-nek pedig a teljesen lesoványodott, agyonstrapált az óceánba visszatérőket nevezik.
Rendesen meghorgásztuk a kúria alatti részt, bőven fogtunk sebes pisztrángokat, de tengerit nem. Karakteres, összetéveszthetetlen színezetűek az ír pisztrángok. Nem sötét pöttyök, hanem nagy fekete foltok díszítik, mélybarna és határozott sárga a testük alapszíne. Nedves legyekkel fogtuk őket, sepregető technikával, ami annyit tesz, hogy ide-oda vezetjük a legyet a sodráson keresztül, néha pedig cincálunk egy kicsit a zsinóron.
Pisztrángra ez a legnépszerűbb módszer Írországban. Egyébként, pisztrángra az egész szigeten csak műléggyel szabad horgászni.
A pisztrángos kitérő nagyon kellett lelki egyensúlyunk helyreállításához. Búcsúzóul még váltottunk néhány szót a kedves angol hölggyel, aki azzal a történettel engedett útnak, hogy karácsonykor a bolond lazacok tömegével ugráltak épp ott, ahol minket látott horgászni.
Utolsó nap szétváltunk. Balázs ismét a tavat vette célba, én pedig, egész napot betöltő legyezéssel hódoltam a Launenak. A legszebb nap volt, verőfényes idő, a víz gázolhatóra apadt. Több horgász volt, akikkel elbeszélgettem, legyeket cseréltünk, engem ismeretlen lazac regékkel bosszantottak, én pedig a nekik ismeretlen halról, a pénzes pérről storyztam.
A búcsú (görbe) estét Killarney belvárosának egy menő pubjában töltöttük, ahol egy igen vidám női társasággal jöttünk össze, akik valami egzotikus nomádoknak néztek -amit nem bántunk, hisz nagyon jól szórakoztunk – főleg mikor már pár viszki és barna sör után “nyelvleckét” adtunk egymásnak. A legnagyobb sikert az “egészségedre” szóval arattuk és az angol gyapjú pulóveremmel…
Elutazás előtt még elköltöttük maradék euróinkat, a reptér felé, az utolsó perceket is kihasználva szívtam magamba a gyönyörű Ír tájat. Tudom, hogy még visszatérek!
fotók és szöveg : Erdélyi Balázs